Egyszer volt, hol nem volt 2017. nyarán született egy kicsi uszkár kutya. Eközben egy budapesti lakásban éldegélt egy család, akik nagyon vágytak már egy kutyusra. Az anyuka az egész gyerekkorát kutyák között töltötte, mindig legalább 3-4 kutya vette körül egyszerre. Nekik mesélte el minden örömét, bánatát. Mikor gyerekei lettek, nekik is szerette volna megadni azt az élményt, amikor egy kutya a társuk, barátjuk lehet. És nem mellesleg neki is nagyon hiányzott már egy „szőrős gyerek” az életéből.
Végre eljött a nap, amikor a kiskutya és a család egymásra találtak. Nagy volt a boldogság, a gyerekek az első perctől imádták a kiskutyát, akit Bubinak neveztek el. Egyből a család részévé vált a kölyök, gyorsan tanult, hamar szobatisztává vált. Nagyon okos kutya volt, rövid időn belül már trükköket is tudott és imádott labdázni.
Elkezdett kutyaoviba, majd kutyaiskolába is járni. Mivel nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, jó idegrendszerű kiskutya volt és „anyukája” (gazdája) már régóta gyerekekkel dolgozott, Bubi pedig a gyerekekért oda- meg visszavolt, kézen fekvőnek tűnt, hogy terápiás segítő kutya váljon belőle. Hosszú kiképzés és nehéz vizsgák után megkapta a „diplomáját”. Így megkezdhették a közös munkát.
Bubi nagyon ügyes volt már az első perctől fogva. Sok közös élményük volt együtt. Kisebb és nagyobb „csodák” is történtek a közös munka (ami mendkettőjük számára inkább élvezet és öröm volt) során.
Volt olyan autizmussal élő kisfiú, akivel a mozgásfejlesztés során már egy hónapja nem sikerült előre lépést elérni. A kisgyerek ellenállt az új feladatoknak, semmivel nem tudta már „Bubi anyu” motiválni, pedig már szinte mindent bevetett, de a fiú csak ragaszkodott a régi, jól megszokott feladataihoz.
Egy nap a szokásos tornára megérkezett Bubi kutya is. Gazdi néni tudta, hogy a kisfiú nem fél az állatoktól, így tettek egy próbát. A kisfiú örömmel fogadta Bubit, szinte felvillanyozódott, mikor meglátta. Megbeszélték, ha ügyesen kipróbálja az új feladatokat, utána játszhat Bubival, kérhet tőle trükköket, simogathatja. Hihetetlen módon azon a foglalkozáson több új feladatot is megcsinált, amiket addig elutasított. Innentől kezdve Bubi lett a legjobb motiváció számára, amíg a terápia tartott.
A kutyus sokszor részt vett iskolaelőkészítő foglalkozásokon is, hogy vidámságot csempésszen az új ismeretek elsajátítása közé.
Az egyik ilyen csoportban volt egy kisfiú, aki nagyon félt a kutyáktól. Vele szemben tisztes távolságot tartott Bubi és gazdája, apró lépésekkel haladtak. Eleinte még az asztal tetejére is felmászott, ha meglátta a kutyát. Aztán messziről nézegette, de nem szólt hozzá, nem simogatta meg, nem jött a közelébe. Több hét után már néha kérdezett róla, hónapokkal később már közelebb ment hozzá, egyszer felnőtt segítséggel megsimogatta egy pillanatra. Aztán fokozatosan lett egyre bátrabb. Az utolsó közös foglalkozáson ez a fiú a földön feküdt és boldogan ölelte magához a rajta fekvő Bubit és azt suttogta neki: „Nagyon szeretlek!” Az apukája mesélte, hogy a következő születésnapjára kutya alakú tortát kért. Az apukája állatorvos volt, aki elmondta, hogy számára a legszebb ajándék, hogy kisfia többé nem fél a kutyáktól.
Egy szintén autizmussal érintett kisgyerek integráló óvodai csoportba járt, de nem igazán kapcsolódott senkihez, nem szívesen vett részt a közös feladatokban, a csoport életében. A gyerekekhez állat asszisztált foglalkozások során Bubi hetente ellátogatott. A kisfiú is ott volt, de szinte észre sem vette a kutyát, mintha nem is érzékelte volna a jelenlétét. Ez így ment hétről-hétre, hónapról-hónapra. Az egyik alkalommal mindenki meglepetésére a kisfiú valahogy észrevette a kutyát. Odament hozzá és megsimogatta. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a jelenetet. Ettől kezdve bevonható volt a kutyás feladatokba, mindig elsőként jelentkezett, ha a kutyával közös dolgot lehetett csinálni.
Néhány hét elteltével az óvodapedagógusok lelkesen mesélték, hogy a kisfiú velük és a társaival is egyre gyakrabban keresi a kapcsolódási lehetőségeket, könnyebben bevonható közös tevékenységekbe. Tanév végére már ő is magától ült az asztalhoz, ha valamilyen feladat következett.
Még számtalan közös történetük volt együtt, míg egyszer csak Bubi elérkezett „nyugdíjas” éveihez. Most már ritkán kíséri el gazdáját a munkába. De azóta is minden nap bearanyozza családja életét. Igazi terápiás hatása van a 91 éves, már sokat betegeskedő dédnagymamára, akivel igazi szerelem alakult ki köztük. Dédi már sokat fekszik, gyakran vannak fájdalmai. De ha Bubi meglátogatja, felkel az ágyból és nevetve dobálja neki a labdáját, amivel a kutya szünet nélkül rohan vissza hozzá. Néha ott marad vendégségben hosszabb ideig. Akkor reggelente ő kelti a dédit, együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak.
A gyászban is segítője lehet egy ilyen kis állat az embernek. Van egy kedves szomszédnéni, aki nemrég veszítette el a lányát. Számára is terápiás segítő Bubi. A haláleset óta minden este együtt sétálnak, nagyon szeretik egymást.
Egy állat, legyen az kutya, cica, nyuszi, ló, hörcsög, papagáj, süni, bármi, minden életkorban és minden élethelyzetben hű társunk és segítőnk lehet.
